Az én "két életem"

Nani  szeptember című postja nagyon megríkatott, ugyanakkor rengeteg lelkierőt ad minden ilyen bejegyzése. Megrémít, hogy évekkel később is ugyanígy fog fájni, de segít elfogadni a helyzetet.

Kezdetben úgy éreztem, hogy ez itt Zalán blogja és csakis róla szólhat. Úgy éreztem, hogy nincs jogom rossz hangulatú bejegyzést írni és még inkább nincs jogom itt „siránkozni”. Később, miután beszéltem pszichológussal és gyermekorvossal, azokat a tanácsokat kaptam, hogy nem szabad eltitkolni Zalán elől. Nem szabad elfojtani magamban, mert ezzel csak ártok neki is meg magamnak is. Idővel megértettem, hogy ha Zalán majd megtudja és fel tudja fogni , hogy volt egy kistestvére, akkor sem fogja azt érezni, mint én. Nem fog úgy fájni Neki és nem bántom őt ezzel. Ez csak nekem fáj ennyire, de akkor sem szabad eltitkolni. Az elmúlt öt hónap választ adott nekem arra a kérdésre is, hogy: Az idő mindent elrendez? A válaszom: Nem. Csak kicsit enyhít. Már kevesebbszer gondolok Rá, de ugyanúgy fáj, mint azon a szörnyű napon. Még nem kristályosodott ki, hogy pontosan mikor és milyen formában fogjuk ezt elmondani Zalánnak, még van néhány évünk erre. Ami biztos, hogy azt mindig éreznie kell, hogy őt imádjuk és csak ő a legfontosabb az életünkben.

Addig is igyekszem nem elfojtani, átértékelni a történteket és kisírni magam, mikor jól esik. Például néhány héttel ezelőtt egy szombat este az énekversenyes tévé műsoron, mikor az iker lányok azt a bizonyos Piramis számot énekelték. Hát igen, mit meg nem adnék, ha lehetne újra „két életem”. Azt hiszem, már eljutottam odáig, hogy képes vagyok lelkiismeret furdalás nélkül boldog lenni a kisfiammal és felhőtlenül örülni Neki.